Menedék

Ma egy kissé feldúltan és idegesen érkezem a menedékházamba. Egyáltalán nem olyan volt ez a nap, ahogy elképzeltem, és a veszekedések már teljesen kifárasztottak. Leginkább úgy érzem magam, mint egy felmosórongy, vagy talán még ramatyabbul. Pedig sokkal könnyebb lenne, ha végre nyugodt napok is tekintenének rám. Bár tudom, hogy az atrocitások főképpen „barátnőm” miatt érnek, és már csak az iskola végéig kell elviselnem, mégis kedvetlenül és lehangoltan indulok sétámra a menedékház körül. Bosco és Toma csak ferde szemmel nézik, hogy ugyan merre megyek, de úgy tűnik, megérezhették, hogy most egy kis egyedüllétre van szükségem, mert nem követelnek azonnal játékot. Az még egy kicsit várhat.

Néha behunyom a szemem, ahogy az avaros ösvényen lépkedek, és magamba szippantom ezt az olimposzi levegőt. Nagyokat sóhajtozok, mintha csak egy sóhaj segítene elhagynom a bajokat, a gondolatokat, pedig nem így van. De jó, hogy ismét ide menekülhetek. Lassan törzslakos leszek ezen a helyen. Hogy elvonjam a figyelmem, azon elmélkedem, van –e még más ember rajtam kívül ezen a helyen, vagy tényleg egyedül csak az én elmém szüleménye az egész? Képzelgés? És ha van más ember, az is csak képzelgés, vagy netán ez a hely az ő menedéke is, és ugyanúgy ide bújik a világ bajaitól? Fejembe veszem, hogy körülnézek, s csak haladok a madárcsicsergés után. Édesen énekelnek, ami teljesen megnyugtatóan hat rám. Arra gondolok, hogy talán írnom, vagy rajzolnom kellene, meg is fogadom, hogy amint visszatérek a való világomba, ezt fogom tenni. Most azonban csak egyre távolabb megyek.

Hamarosan mintha vízcsobogást hallanék. Csak megyek utána, amikor meglátom azt a mesébe illő vízesést, ami hihetetlen frissességet áraszt magából és szemet gyöngyörködtető, ahogy nagy habok kíséretében egybefolyik a monumentális, tükröződő felszínű tóval. Igen, tükröződik, látom a tükörképem, ahogy szomorúan tekintek le rá. Látom a napot, ahogy gyengécske sugaraival próbál áttörni a felhők hada mögül. Pedig itt még sosem láttam felhőket. Ahányszor csak itt jártam, minden napos volt és zöld. Mindig tavasz, mindig meleg. Kezdek megijedni, hogy összeomlik ez a világ is körülöttem, megfogadom, hogy ez nem történhet meg. De ugyan mit tehetnék, ha úgy érzem, minden összeesküdött ellenem? Számít egyáltalán az, hogy én mit akarok?

Csak leülök a tópartra, hallgatom a víz hangját, mintha az legalábbis bölcsebb tanácsokkal látna el. De sajnos nem teszi, de legalább megnyugtat. Olyan, mintha a tenger lenne, szinte morajlik, pedig tudom, hogy ez nem a tenger. De lehetne, ha most nagyobb erőm lenne! De most nincs, még nincs. S hogy fáj ez nekem. Köveket dobálok a vízbe s nézem, ahogy fodrozódik körülötte, aztán ismét sima lesz a felszín. Bárcsak ez az életben is ilyen egyszerű lenne!

De mi ez a hang? Gitár ez és olyan elringató dallamot játszik. Már majdnem elbóbiskolok, mikor észbe kapok, hogy meg kellene nézni, mégis honnan jön ez a hang.

Feltápászkodok, leporolom a ruhámat, aztán próbálom követni a hangot. Nehezen megy, de azért sikerül. Meg is látom, igen, egy fa tövében ül valaki, s ahogy hunyorítok egy kicsit, hogy jobban lássam, fel is fedezem, hogy az egy öregember. De hogy került ide, miért van itt és ki ő? Válaszokat keresve odalépkedek hozzá. Nem hagyja abba a játékot, én meg megvárom, míg befejezi. Nem akarom megzavarni. Csak várom, hogy letegye a gitárt szinte véget nem érő percekig (?), de nem teszi. Aztán káprázik a szemem!? Csak káprázat lehet! Nem is való, hogy egy ember csak úgy egyszerűen köddé váljon. Az lehetetlen!

Hazafelé, azaz a menedékházam felé tartva csak az öregen jár az eszem, de nem vagyok képes megfejteni a történteket. Csak arra a következtetésre jutok, hogy délibábot láttam. Mindenesetre megfogadom, hogy legközelebb szintén eljövök erre a helyre, csak, hogy megbizonyosodjam elmém épségéről. Legalább a kedvem jobb lett egy fokkal, ezt Bosco és Toma is örömmel érzékeli, hiszen amint visszaérek, máris hozzám dörgölőznek szeretetre vágyva. Bemegyünk hát a házba, megetetem őket, s odabent szokás szerint sütemény fogad engem. Fahéjas ráadásul, az egyik kedvencem. Aztán a kinti hintaágyban ücsörögve – fogalmam sincs, hogy került oda -, kezemben vázlatfüzetemmel vázolom a tájat. Meg akarom örökíteni, hogy ha esetleg egy nap ez a felhőtlen világ is összeomlana, maradjon valami emlékem róla. Hogy tudjam, mindezt nem álmodtam, hanem mindez valóban létezik avagy létezett…