Menedék

Zuhog. Körülbelül negyed órája kezdődött, de mintha csak sírna az ég, úgy zuhog. S ezek a zord könnycseppek egyre csak hullnak alá a szürke, semmitmondó égtakaróból, eltökélt feladatuknak tartva, hogy megtisztítsák ezt a napot, ezt a hetet. Holnap aztán új nap lesz, s csak pár elhagyatott pocsolya utal majd erre a világvégei állapotra. Most viszont dörög az ég, Zeusz villámai pedig szinte fenyegetésként csapnak egy-egy pontba. Megsebzik a földet, de ez is a tisztulás egyik kellemetlen velejárója. Mi bezzeg itt a körülölelő melegben, az otthonban javarészt biztonságban vagyunk, s egy üvegablakon át nézhetjük ezt az égi háborút…

Elmenekülök, de az álomvilágomban is esik. Ez azonban közel sem ugyanaz az eső. Ez halk, megértő, felfrissítő, s mintha valami üzenetet küldene a földanyának. Gyógyítja a sebeket. Ez hát a különbség… Itt szeretem az esőt, szeretek elázni odakint a menedékházam előtt s csak nézni az eget, magamba szívni a friss levegőt, amit a föld, az avar bocsát ki magából ahogy átitatják az esőcseppek. Szinte táncra perdülök, mint régen az afrikaiak, mikor tisztelegtek az isteneknek, vagy ilyesmi. Ez is valami hasonló, bár azt hiszem, csak azért teszem, mert jól esik, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. Hiszen itt emberi valómban vagyok teljes. Én vagyok az ember, a nő. Nem az irodalmár, nem a kovács, nem a villanyszerelő de még csak egy külön személyiség sem vagyok. Nem, itt csak Az Ember vagyok. Mert ki is vagyok én? Húsból, vérből és lélekből összekovácsolt csodateremtmény. Életre kelt anyag… Táncoló anyag, érző, képzelő anyag. Ez az igazán élet.