Menedék

Ma egy kissé fáradtan és némileg feldúltan érkezek a Menedékbe. Szemeim körül kisebb-nagyobb karikák vették át az uralmat, elnyúzott arcom inkább hasonlít egy fáradt macskára, mint önmagamra. Bokáimon és két térdemen egy-egy fásli, hiszen tapasztalatból tudom, hogy a kenőcs nem használ, gyógyszerrel pedig csak végső esetben élek. Azt hiszem, így érzi magát, aki napok óta nem aludt rendesen, köszönhető mindez a való életben tapasztalható esőzéseknek és frontnak, no és persze a frontérzékenységének.

Ilyen állapotban veszem egyből a konyhába az irányt, ahol hűséges Boscom farkcsóválással köszönt. Persze, tudom, hogy főként az ebédjét akarja kicsikarni tőlem, de azért jól esik a kedvessége. Nem is tagadom meg tőle, megetetem, közben érzem a vállamon Toma mancsait, aki féltékenyen pislant le a „ház urára”, aki előbb kapta meg az eledelét. Bosszúsan nyávog a fülembe, követelve a jussát, így kénytelen vagyok – no nem bánom – felbontani egy konzervet a cirmosnak. Ha láttál még hálás teremtést!

Mikor idegeimet már kellőképpen megnyugtatta ez az idilli környezet, ahogy végignézek „lakótársaimon” és elfogyott a kamillatea, amit a jótündér előre kikészített, úgy döntök, kipróbálom az ágyat. Elvégre már a szemem is alig bírom nyitva tartani. Éppen csak leheveredek a puha és friss illatú ágyra, máris meglátogat kedves barátom, az álommanó, hogy messzi földek hősmeséiben érezhessem magam amint keresztülhajózok akár az északi-tengeren. Rettegett kalózként kormányzom ezt a monstrumot át a bálnák és vad cápák territóriumán, semmitől sem ijedve meg. Fantáziám tehát ismét áttöri a korlátokat, szabad sasként száguld az azúr égen. Milyen jó érzés is álmodni!

Már úgy kelek fel röpke két órával később, hogy túl vagyok egy hajóscsatán a büszke északi vikingek ellen, és átvészeltem a fagypontot, hogy végül egészségben térhessek vissza az én kis otthonomba. Amint kimászok az ágyból, a szemem szinte dörömböl – nem is csak kopog – a konyhaajtón az éhségtől. Nem is okoz nekem csalódást a konyhatündér, zserbóból, sztrapacskából, kuglófból és briósból álló ételhadsereg várja, hogy megvívjak velük. Nem is tart sokáig. A jutalmam pedig? Játék! Játék a macskával, a kutyával, a fákkal, a földdel, a labdával és így tovább. Mert játék ez az itteni élet! Nem örjöngő versenyfutás, csupán szaladás a susogó fák világa között, elrévedezés a felhők szavain, testbeszéd a földanyával…

Itt még írni is tudok. Ötven valahányadik versem itt születhet meg:

Csillagnapok

Körbefonnak a monoton napok,
Bármit is teszek, nem eresztenek.
Ragadós hálójukba temetnek,
Mint borús est a fénylő csillagot.

Eloltják fényem, s én is egy leszek
A letűnt, ősi csillagok közül,
Melyet végül sötétség vesz körül,
Mint végzetes, halálszagú kezek.

De villámló, új erőre kapok,
Gyermeki sóhaj gyújt fényt keblemben.
Sok kívánság vár, hogy teljesítsem,
Isten veletek, bús mindennapok!