Menedék

Ezúttal egy könyvvel a kezemben térek vissza az én kis világomba. Nemrég kezdtem el, egy kis bicikliút után, és igencsak jól esik elmerülni ebbe az egészen furcsa, nem is valódi világba. Ehhez pedig azt hiszem, tökéletes hely a menedék. Ki is ülök a faház verandáján ácsorgó padra, hagyva, hogy a szél alaposan összeborzolja a hajamat, míg én a szálak mögül keresem a betűket. Amíg jó az idő itt kint is maradok, jó hallani a madarak csicsergését és a szél susogását, ahogy a fák jobbra-balra dőlve táncolnak valami lágy, számomra nem hallható dallamra. Az én emberi fülem és képzelőerőm kevés ehhez, bár azt hiszem, néha el-elcsípek egy-egy hangfoszlányt ebből a megkomponált remekműből.

Addig-addig olvasok a padon, hogy el is felejtem, hogy hol vagyok. Egy-egy fejezet végén ocsúdok csak fel, hogy aztán homlokráncolva merenghessek a semmibe, magamban megrágva az utolsó mondatokat. Végül mégiscsak be kellene menni a kunyhóba, úgyhogy veszem a fáradtságot és a könyvvel a kezemben először is a konyha felé veszem az irányt. Egy jótündér, vagy valami hasonló megint járhatott itt előttem, mert ismételten frissen készült sütemény fogad, amit most boldogan el is majszolgatok. Isteni finom és az éhségemet is csillapítja végre, így már újabb lendülettel ülök le a kandalló előtti kényelmes fotelba és folytatom az olvasást. Néha egészen úgy érzem, hogy egyszerre két, vagy három életet is élek. Az egyik persze a valóságos, a másik a képzeletbeli a harmadik pedig a könyvlapokra vetett világ. Utóbbi mindig változik, épp ez az izgalmas benne. Egyik nap én lehetek egy hatalmas fáraó, vagy maga Artúr király, a másik nap egy a világot megmentő szuperhős vagy éppen a sötéttől rettegő kisgyerek. Még a szigeten élő Robinson is lehetek. Vagy Gulliver, ahogy itt élek, a törpék országában és valahonnan a felhők fölül lenézek erre a piciny világra. Mi ez nekem, ki olyan magaslatokban él nap, mint nap?

De végül ennek a könyvnek is véget kell érmie. Csak egy délután és a világ szertefoszlik, bár még sokáig nyomot hagy bennem, még sokáig gondolkodom a jelentésén, a tanulságon, s még sokáig hasonlítom össze a főszereplővel történt eseményeket a velem történtekkel. Néha meglehetősen nagy ez a bizonyos hasonlóság… Holnap pedig majd egy újabb történetbe merülhetek bele. De kár, hogy egyik sem tart örökké! Mikor éppen „otthon érezném magam”, máris el kell szakasztanom a gondolataim a könyv történetétől, mert nincs tovább. S ha tovább is gondolom, az már nem ugyanaz. Ezért hát minden nap valamivel el kell vonni a figyelmem, bele kell merülnöm egy újabb élettörténetbe, egy újabb fantasztikus könyvbe. Jobban is szeretem őket, mint a filmeket, hiszen tovább tartanak. Nem igazán vagyok a változások híve. Akkor minden más lesz, a világ kifordul önmagából. Mert ha valami megváltozik, akkor az hatással van az összes többi dologra az életemből. És akkor úgy érzem, az már nem is az én életem, vagy, hogy a főszereplője már nem is én vagyok.

Most éppen forrócsokoládét kortyolgatok, miközben bámulok ki az ablakon. Milyen lenne, ha egy kiskutya, vagy egy nagy tartozna a házhoz? Mindig is akartam egyet, de csak gyermekkoromban lehetett. De hát nini, ez az én világom, az történik, amit én akarok. Szeretnék egy kutyát. Nem, nem kell, hogy fajtiszta legyen, hogy szuperszép szőrű, különleges vagy ilyesmi. Csak egy szerethető barát. A kutyákban az ember sosem csalódik az emberekkel ellentétben. Az állatok ösztönből cselekednek és nem gondolkodnak annyit, nem akarnak becsapni, hátba támadni vagy ilyesmi.

Mocorgást hallok a bokrok mögül, máris a torkomban dobog a szívem, de azért megnézem, hogy mi az. Tényleg egy kutya, vagy csak a szemem káprázik? Nem, nem káprázik. De jó! Most legalább úgy örülök, mint egy gyerek, de nem akarok tapsikolni, mit gondolnának rólam? De hát nincs is itt senki! Itt azt csinálok, amit akarok. Miért is ne tapsikolhatnék vagy énekelhetnék örömömben? Mi tart vissza? Ez az egyszerű élet.

Szaladok vele a ház környékén. Persze, hogy gyorsabban fut, mint én, de mindig megvár. Hogyan kellene elneveznem? A legmegfelelőbbet szeretném neki adni. Bento? Bosco? Nexus? Derrick? Kópé? Yoda? Jamie? A Nexus jó, de arról a Szixtuszi kápolna jut eszembe. Szóval inkább legyen Bosco. Végül is azt mondják, amilyen a gazdi olyan a kutya, vagy fordítva. Én pedig elég bosszús szoktam lenni, szóval a Bosco illik is rá. Főleg a barnás színére, az olyan „B” betűs. B, mint barna. Barátságos tekintete van, olyan kapuchino tekintete. Ez jut róla eszembe.

Szeretnék egy macskát is. Az állatok otthonosabbá teszik ezt a helyet, és örömmel jövök ide hozzájuk. Egy egyszerű barna-fehér foltos pici cica pottyan a veranda korlátjára. Már épp félni kezdtem, hogy a kutya esetleg elzavarja, de nem teszi. Itt még a kutya sem bántja a macskát, csak körbeszagolja, igaz, hogy a kis állat reszket, de csak addig, amíg a kezembe veszem. Toma. Ez lesz a neve, így fogom hívni. Tomának. Ezt már tizenhárom évesen eldöntöttem, hogy ha nekem macskám lesz, ez lesz a neve. Adok is nekik enni, igen, bejöhetnek a házba, majd megtanítom nekik, hogy mit szabad és mit nem. Egy tálkába öntök is a macskának házitejet, bociból jött tejet, az van a hűtőbe. Van konzerv is, majd holnap azt kap. Csak kinyitom a szekrényt és a kutyának is terem ott ennivaló, ki is öntöm a kutyakaja-golyókat a táljába. Mintha már évek óta ezt csinálnám. Olyan hálásan néznek most rám, hogy akaratlanul is elmosolyodok. Még játszok velük egy kicsit, a macskának akad itt egy gombolyag a kutyusnak pedig egy labda. Nem unja meg, hogy állandóan dobálgatom neki, nagyon élvezi. Szinte belesajdul a szívem, hogy most itt kell hagynom őket. De nemsokára visszajövök, megetetem majd őket meg minden. Már alig várom, és közben tudom, hogy nem lesz bajuk, mert az a kistündér, aki süteményt készít, mikor távol vagyok majd vigyáz rájuk is, ahogy nekem is megőrzi ezt a helyet egyszerű csöndességében.